A tőzsde létezése óta mindig van valaki, aki – akár csalás árán is – igyekszik jobban meggazdagodni mások pénze által a tőzsdézésből, mint ahogy azt a pénzügyi világ mechanizmusa lehetővé tenné. Ebben az esetben jellemzően a pénzügyi befektető az átlagosnál lényegesen nagyobb hozamot ígér a kisbefektetőknek, mint amekkorát a különböző pénzintézetek által el lehet érni. Egy ideig működik is a pénzügyi körforgás, azaz a befektető már akár rövidtávon megkapja a felettébb magas hozamot és a befektetett összeget egyaránt. Azonban a legtöbb befektető újra befekteti az összeget a korábbi befektetéséért kapott hozammal együtt, sőt, az sem ritka, hogy még más megtakarításokból ki is pótolják az újra befektetésre kerülő összeget.

Az ezredforduló után a jelzálog alapú hitelek elterjedésével és a tőzsde szárnyalásával szinte divattá vált az Amerikai Egyesült Államokban és Európában egyaránt, hogy az alacsony pénzügyi ismeretekkel rendelkező emberek pénzügyi tanácsadójuk rábeszélésére jelzálog alapú hitelt vettek fel ingatlanjaikra, és a hitel összegét befektették kiemelkedően magas hozamot ígérő részvényekbe és/vagy kötvényekbe. Úgy vélték, hogy a hitel kamata lényegesen alacsonyabb lesz, mint a befektetett összeg hozama, így könnyedén nyereségre tehetnek szert pénzügyi tranzakcióik során. Ez egy ideig működött is, viszont a legtöbb esetben már rövidtávon kiderült, hogy a befektetett összeg nem hozza a kívánt nyereséget, azonban a családi otthon megtartása végett hosszú távon fizetni kell a jelzáloghitel havit törlesztését, melynek futamideje sok esetben 20-30 év.

hirdetés

Bernard Madoff is az emberi hiszékenységet, kapzsiságot és alacsony pénzügyi kultúrát használta ki – hasonlóan, mint ahogy Carlo Ponzi tette egy évszázaddal korábban.

Hasonlóságok és különbségek a két finanszírozási módszer között

Minsky megfogalmazásában a Ponzi-játéknak azt a hitelfinanszírozási formát tekintjük, ahol az adósság törlesztése és a kamatok nem a hitelből származó befektetés eredményéből, hanem rendszeresen újabb hitelek felvételéből kerülnek visszafizetésre. Eszerint a felvett hiteleket gyakorlatilag soha nem fizetik vissza, az adósság és a kamatok fizetése a végtelenségig elhalasztható. (Minsky, 1992)

Magyarországon ezt piramisjátéknak, más néven pilótajátéknak nevezik. A Ponzi-játékot, a pilótajátékot és a piramisjátékot gyakran szinonimaként tekintik. Kisebb különbségek azért vannak a különböző sémák között!

A ponzi-finanszírozási módszer

Valójában a ponzi-finanszírozási rendszert már Carlo Ponzi születése előtt megírta Charles Dickens az 1844-ben megjelenő Martin Chuzzlewit című regényében, majd 1857-ben újra a Kis Dorrit című regényében.

Ponzi 1882-ben született Carlo Pietro Giovanni Guglielmo Tebaldo Ponzi néven Olaszországban, majd a századforduló után az Amerikai Egyesült Államokba költözött, és a világ egyik legnagyobb szélhámosaként híresült el. Sokan a piramisjáték szülőatyjának nevezik az általa kitalált és megvalósított finanszírozási rendszer végett.

A ponzi-finanszírozás alapja az arbitrázs, az arbitrázs pedig csak rosszul működő piacon létezik. Az ügylet lényege, hogy ugyanazon termék (értékpapír) egy másik piacon jóval olcsóbban megvásárolható. Az 1900-as évek elején lényegesen lassabb volt az információáramlás, mint az Internet világában. Ponzi rájött, hogy ezt kihasználva alacsony költségekkel gyorsan nagy haszonhoz juthat.

A ponzi-finanszírozás lényege a postai válaszkuponokban rejlett, miszerint a kupont megvásárolva a címzett ingyen válaszolhat a feladott levélre. Ezeket a postai kuponokat bármely országban vissza lehet váltani pénzre. Ehhez még hozzátársult az is, hogy az infláció miatt elmozdultak a valutaárfolyamok, melyek később sem igazodtak egymáshoz. Így egy pl. Olaszországban megvásárolt postai kupont többszöröséért lehetett az Amerikai Egyesült Államokban értékesíteni. Ezt kihasználva Ponzi pénzt küldött az Olaszországban élő rokonainak, és arra kérte őket, hogy a küldött pénzből postai válaszlevél kuponokat vásároljanak, és küldjék vissza neki.

A konstrukció, amilyen egyszerűnek tűnt elméletben, olyan egyszerűen működött a gyakorlatban is. 10 dollárból Ponzi pár hét alatt 40 dollárt csinált. A sikerre való tekintettel barátaihoz fordult azzal az ígérettel, hogy megduplázza a pénzüket mindössze 90 nap alatt. Így is lett, ezért a hír gyorsan szárnyra kelt, és egymás után keresték fel az emberek Ponzit, hogy az ő pénzüket is duplázza meg.

A nagy keresletre való tekintettel Ponzi megalapította befektetési cégét, és egyre több befektető pénzét „kezelte”. 

Ponzi 50 százalék hasznot ígért 45 nap után, száz százalékot pedig 90 nap után, miközben a bank kamat évi 5 százalék volt. A rá bízott vagyon gyorsan elérte az 5 ezer amerikai dollárt, majd egy hónap alatt 30 ezer USD-ra növekedett, következő hónapban pedig meghaladta 420 ezer USD-t. Ponzi ekkor már több nagyvárost (pl. Boston, New Jersey, New England) is meghódított az USA-ban. Végül pedig emberek ezrei adták jelzálogba a házukat, csak hogy Ponzira bízzák a pénzüket. A nyereséget nem vették ki, hanem egyből újra befektették nála. 

Egyszer csak fényt derült arra, hogy Ponzi cégére bízott pénzből 160 millió postai válaszlevél kupont kellett volna venni, viszont forgalomban csak 27 ezer darab volt. Ráadásul a Posta megszüntette a kupon tömeges eladását és visszaváltását. Aztán az is kiderült, hogy a híresztelt 7 millió dolláros vagyonnal szemben Ponzi cége 4,5 millió dollár mínuszban van. Azonban az adósság még tovább halmozódott, végül Ponzi cégének adóssága 7 millió dollárra növekedett, és hat bankot döntött be. Ponzit hat év börtönbüntetésre ítélték. 

Hasonlóságok felfedése

 A spekulatív részvénypiacot gyakran hasonlítják pénzügyi piramisjátékhoz, azaz a Ponzi-finanszírozáshoz. A részvénypiac tekintetében ez egy olyan befektetési konstrukciót takar, amely eleve kizárja, hogy a konstrukcióba bekerülő összes befektető a későbbiekben pénzéhez és az ígért nyereséghez jusson, ugyanakkor a befektetők bíznak abban (ha egyáltalán tudnak róla, hogy milyen konstrukcióba fektették pénzüket), hogy még idejében szállnak be a „játékba”. Ez a spekuláció jellemezte a ponzi-sémát is, azaz az arbitrázs kihasználása. A Ponzi által ígért kecsegtető nyerség még akkor sem lett volna elérhető, ha a világ összes válaszkuponját értékesítette volna a vállalata. (Shiller, 2000)

A „Ponzi-hitelfelvevők” sem az adósság kamatát, sem a tőkét nem képesek fizetni, hanem újabb hitelt vesznek fel erre a célra. Ezeknek a hitelfelvevőknek (pl. kötvénykibocsátóknak) alapvető érdekük az, hogy ennek az eszköznek (pl. kötvénynek) az ára (árfolyama) folyamatosan emelkedjen, mert csak ebben az esetben képesek az adósságuk refinanszírozására. Ezeknél a pénzügyi folyamatoknál ún. buborékok keletkeznek, melyek előbb-utóbb kipukkannak. A buborékok kipukkanása pedig megmutatja, hogy az a vagyon (gazdagság), amelyet a magas tőkeáttét és a gazdasági szereplők túlköltekezése támogatott, egyszerűen egy hamis buborékvagyon csupán. (Mosolygó, 2011)

A Ponzi-finanszírozás és a buborékképződés tehát szoros összefüggésben van. A csökkenő kamatok létrehozhatják a nem szokványos szerkezetet, amelyben a kamatszint elmarad a növekedés ütemétől. Ez a folyamat többek között segíti az államok eladósodását (is), ráadásul a legtöbb esetben rejtve is hagyják azt, hogy magasabb kamatszint és kisebb növekedés mellett nem lennének képesek az adósságszolgálatot fizetni. Tehát a ponzi-séma és a pénügyi buborékképződés érintheti az állami szektort, a magánszektort és a vállalati szektort egyaránt. Így elmondható, hogy szemben Ponzi „tevékenységével”, nem csak a kisbefektetők dőlhetnek be e finanszírozási forma által kínált magas hozamoknak, hanem még egyes országok, államok is belemennek a játékba átmeneti likviditási problémájuk megoldása végett.

 A ponzi-sémához hasonlított Bernard Madoff befektetési csalása, amellyel mind az egyéni, mind az intézményi befektetőket sikerült rászednie, és emellett még a tőkefelügyeletet hosszú időn keresztül kijátszania. A 2008 decemberében kirobbant botrány az eddigi legnagyobb, egyetlen személy által elkövetett befektetési csalás – mondhatni nem csak az USA-ban, hanem az egész világon. Madoff módszerének lényege, hogy – hasonlóan Ponzihoz – kiemelkedően magas kamatokat ajánlott befektetőinek. Mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az első belépők óvatosak voltak, ezért hamar kivették a befektetett pénzüket, és teljes elégedettséggel nyugtázzák, hogy az ígért óriási kamatok valódiak. Ezután jóval nagyobb összeget fektettek be, és azt már hosszabb időre bent is merték hagyni. Madoff azonban állítása ellenére nem fektette be pénzüket, egyszerűen csak a régebbi befektetők pénzéből fizeti ki az újabb belépőket. A valószínűtlenül magas kamatok híre gyorsan elterjedt, így Madoff cégéhez egyre több pénz került befizetésre.

Ez a folyamat egészen 2008-ig tartott. A csalás kirobbanásakor 21 milliárd dollárban számszerűsítették a befektetők veszteségét. Az ígérettel ellentétben ez az összeg egyáltalán nem volt részvényekbe fektetve, mint ahogyan azt a károsultak gondolták, hanem egyetlen egy bankszámlán hevert. Ha a 21 millió dolláros veszteséghez hozzászámolnánk az ígért hozamokat is, akkor a kár 65 milliárd dollár lenne. 

Végül a 2008-ban kirobbanó globális gazdasági- és pénzpiaci válság vetett végett az 1990-es évek elején indított "sikeres" üzletnek. Valószínűleg még ma is folyna Madoff cégének tevékenysége, ha a gazdasági válság ideje alatt nem akarták volna annyian kivenni pénzüket.

Leegyszerűsítve elmondható, hogy Ponzi és Madoff csalásában a közös, hogy mind a ketten cégalapítással kezdték, és külön embereket alkalmaztak arra a célra, hogy felkutassák a befektetőket. A folyamat mindig ugyanaz volt: magas hozamot ígértek, melyet tudtak is teljesíteni, viszont nem az általuk ajánlott portfólió érte el a kívánt nyereséget, hanem az új befektetők pénzéből fizették ki a korábbi befektetőket. Így mindig jelen volt az a pénzügyi buborék, melynek kipukkanásával romba dőlt a felépített birodalom, és befektetők tízezrei bukták el befektetéseiket.

Különbségek meghatározása

Az első jelentős különbség véleményem szerint abban rejlik, hogy míg Ponzi a kisbefektetők pénzét forgatta meg, Madoff az intézményi befektetők pénzéhez is hozzájutott. Ennek eredményeképp Madoff lényegesen nagyobb vagyont tudott kezelni, mint Ponzi.

Második jelentősebb különbség talán abban rejlik, hogy míg Ponzi cégének emberei közvetett kapcsolatot jelentettek a cég és a befektetők között, addig Madoff egy egész értékesítési hálózatot épített ki. Bernard Madoff ugyanis nem maga tárgyalt összes ügyfelével, hanem nagyobb partnerei kisebb cégek pénzét fektették be, és a haszon egy részét az ún. közvetítő cégek tehették el jutalék címszó alatt. Így aztán a legtöbb befektető nem is sejtette, hogy pénzét néhány közvetítőn keresztül a gondosan kidolgozott Madoff-csalásba fektette be.

A különbségek között sorolható fel még az is, hogy míg Ponzi a kezdetekben az arbitrázsra játszott, Madoffnál szó sem volt a tőzsde által lehetővé tevő rések kijátszásáról. Ráadásul a pénzügyi felügyelet is több gondot okozott Madoff számára, mivel Ponzi idejében még nem volt számítógépes nyilvántartás, így Ponzi számára lényegesen kisebb gondot okozott, hogy trükkökkel megvezesse az ellenőröket.

Hitelfelvétel esetén a ponzi-finanszírozás akkor érhető tetten, ha a befektetés nettó pénzáramai már a kamatok megfizetésére sem elegendő. Azonban a folyamat addig nem omlik össze, míg újabb hitelek felvételével (ami ez esetben újabb befektetők belépését jelenti) biztosíthatóak az azonnal esedékes pénzáramok, azaz fenntartható a likviditás. (Tarafás, 2001)

A részvénypiacot tekintve viszont nem lehet beszélni ponzi-finanszírozásról, mivel a részvénytulajdonosok számára az osztalékfizetéssel egyenértékű az, ha a vállalat értéke (részvényárfolyama) emelkedik. (Komáromi, 2004)

Tehát ennek fényében Madoff esetében nem beszélhetünk Ponzi-sémára elkövetett csalásról, mert Bernie Madoff ígért tőzsdei befektetései során nem csak kötvényekből álló portfóliókról beszélt, hanem vegyes portfóliókról, azaz olyan pénzügyi csomagokról, melyek kötvényeket és részvényeket egyaránt tartalmaztak.

 Ponzi öt éves börtönbüntetésével szemben Bernard Madoff jelenleg 150 éves börtönbüntetését tölti.

Következtetések

A fentiekben bemutatásra került Carlo Ponzi elhíresült piramisjátéka és Bernie Madoff hatalmas botrányt és lavinát kiváltó csalása. Mindketten felismerték azt, hogy az emberek nagyobb hozam reményében képesek inkább a kockázatosabb befektetéseket választani, a biztonságosabbnak vélt, de alacsonyabb kamatozású banki befektetésekkel szemben. Sőt, az emberek még arra is képesek a meggazdagodás reményében, hogy otthonaikat felelőtlenül elzálogosítsák, és a kapott hitelösszeget befektessék egy kecsegtető hozamot ígérő konstrukcióba.

Míg Ponzinál elmondható, hogy az arbitrázsra építette csalása ötletét, addig Madoff-nál még ez sem játszott szerepet a csalási folyamat kiépítése és megvalósítása során. Madoff mindössze csak egy bankszámlán gyűjtögette a pénzt, míg Ponzi egy ideig a postai kuponok segítségével valóban forgatta azt.

Hiába telt el közel egy évszázad a két csalás között, az emberek ugyanúgy bedőltek a kínált magas kamatú befektetéseknek, és ugyanúgy sikerült a csalóknak kijátszania a pénzügyi felügyeletet.

A kérdés már csak az marad, hogy az egymás után elkövetett pénzügyi csalások egyszer megtanítják-e a befektetőket, hogy az irreálisan magas kamatozású befektetések mögött gyakran csak egy pénzügyi lufi van, nem pedig valós befektetés, és ez a lufi előbb vagy utóbb biztos ki fog durranni. Lehet, hogy Carlo Ponzi volt az első, aki pénzügyi piramist épített, és ezzel emberek ezreit károsított meg, de az biztos, hogy nem Bernie Madoff volt az utolsó csaló.

Írd meg kommentben, milyen gondolatokat vagy kérdéseket ébresztett a cikk benned! 

Források: 

1. Komáromi Gy. (2004): Részvénypiaci buborékok anatómiája. Ph.D. értekezés, Gazdálkodás- és Szervezéstudományok Doktori Iskola, Veszprémi Egyetem
2. Minsky, H. P. (1992): The financial instability hypothesis. The Levy Economics Institute of Bard College. May.WP. No.74.
3. Mosolygó Zs. (2011): A népesség-elöregedés tőkepiaci hatásainak makrogazdasági megközelítése: vagyonzsugorodás, nyugdíjrendszeri dilemmák és a kormányzati Ponzi játék. Doktori (Ph.D.) értekezés, Multidiszciplináris Társadalomtudományi Doktori Iskola, Széchenyi István Egyetem
4. Samuelson, World Bank (1994): Averting the Old Age Crisis: Policies to Protect the Old and Promote Growht, A World Bank Policy Research Report, Oxford University Press, New York
5. Shiller, R. J. (2000): Irrational Exuberance. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, USA. (Magyarul: Shiller, R. J.: Tőzsdemámor. Ford.: Vangel T., Alinea Kiadó, Budapest, 2002.)
6. Tarafás I. (2001): A monetáris politika: a nagy válságtól az ingatag pénzpiacokig. Aula Kiadó, Budapest.

hirdetés